Szeretettel köszöntelek, Kedves Testvérem!

Budapesten van a központja a Láthatatlan Kiállítás elnevezésű programnak, amely egy különleges, interaktív utazás a láthatatlan világba, ahol teljes sötétségben próbálhatsz meg eligazodni csupán a tapintás, a hangok és az illatok nyomán. "Ha eljössz, te is megértheted majd, milyen érzés az egyik legtöbb információt adó érzékszerved, a látásod nélkül élni, és hogyan erősödnek fel egyéb érzékeid. Bízz vakon! Ezen a kiállításon vakok vagy látássérültek kísérnek el egy olyan útra, amely megváltoztatja eddigi gondolkodásod, hozzáállásod.

Az idei tanév jelmondatának Pál apostol szavait választottuk: "Ne a láthatóra, hanem a láthatatlanra fordítsuk figyelmünket. Mert a látható mulandó, a láthatatlan azonban örök." (2Kor 4,18)

Izgalmas eljátszani azzal a gondolattal, hogy hívőként mennyit látunk meg a láthatatlan világból? Ki tudjuk-e fejleszteni az ilyen irányú érzékeinket? Annyi a különbség a Láthatatlan Kiállítással összevetve, hogy pont nem kell vakként élnünk, hanem nagyon is látnunk kell! A különleges látás képességét kell kifejleszteni magunkban.

A Szentatya idén, január 21-én délben, az Isten igéjének vasárnapján, az Úrangyala elimádkozása után meghirdette az imádság évét: "Ma elkezdjük az imádság évét, melyet annak szentelünk, hogy újra felfedezzük, milyen nagy értéke van az imádságnak, és hogy feltétlen szükségünk van rá mind személyes életünkben, mind az Egyház és a világ életében."

Úgy gondolom, hogy a két lelki gondolat nem áll egymástól távol, nagyon is kiegészítheti egymást, hiszen leginkább az imádságban találkozunk a láthatatlan Istennel. Az ebből fakadó Istenközelség ajándéka, hogy olyan dolgokat láthatunk meg, amit egyébként nem.

Azt hiszem, senki sem gondolja, hogy ez könnyű feladat! Életünk nagyon felszínessé vált, ezer dolog foglalkoztat bennünket, a napi elpörgetett imádság, vasárnapi szentmisén való részvétel pedig kevés. A napok rohannak, a feladataink elvégzése kitölti az időnket. Lelki élet nélkül, komoly istenkapcsolat nélkül kiégünk, kiszáradunk, embertársi kapcsolataink elveszítik súlyukat, az én kerül az előtérbe… Dehát ez milyen én? Azt sem tudom, ki vagyok?! Mire születtem? Mi az én különleges, egyedi küldetésem? Sokszor teljesen elveszettnek érzem magamat!

A megosztott médiákon keresztül láttam, hogy a nyár során sokaknak volt lehetősége szép helyekre eljutni, pihenni, nyaralni. Ezek mind-mind ajándékai az életünknek! De azt is látni kell, hogy ez nem elég! Mennyi idő jutott a lelki élet ápolására? Milyen lelki élményeid voltak?Megosztottad ezeket másokkal? Családapaként mennyire voltál papja, lelki vezetője, segítője meghallgatója a rád bízottaknak? Családanyaként sikerült-e magad körül családi otthont teremteni, ahol helye van az ölelésnek, az érzékenység, a befogadásnak? Ahol bizalommal tudtatok egymásnak megnyílni, vagy örömeiteket, nehézségeiteket megosztani, és kérő vagy hálaadó imáitokat közösen Isten elé vinni?

Otthon vagyunk-e ebben a világban és otthon leszünk-e a Mennyben?

A Láthatatlan Kiállításon vakok segítenek a tájékozódásban. Gyakorló hívőként én képes vagyok-e sablonok, üres közhelyek nélkül Isten szeretetéhez segíteni másokat?

Van feladatunk! És nem könnyű, mert saját szenvedésem, gyötrődésem mutatja számomra, hogy hányszor elbukom! Naponta többször is és sokkal kevesebb a győzelem, mint a kudarc! Kételyek, bizonytalanságok vesznek körül! Ezek között az emberi gyöngeségek között felfedezhetem a gyöngyszemet! Furcsa, de akár azt is mondhatnám: az emberi szemétdombon… Vesd össze: A kő, amit az építők elvetettek, szegletkővé lett (Zsolt 118,22)

Barátaim, Testvéreim!

Betegágyamról, szeretettel küldöm ezen gondolataimat, talán a Lélek indíttatására: jó lenne, ha valamennyien el tudnánk mozdulni Isten felé! Sok láthatatlan, de mégis valóságos dolgot fedezhetnénk fel és bátran megoszthatnánk egymással. Hiszen Istenben van minden szépség, jóság és szeretet elrejtve és mi arra születtünk, hogy ezeket átvegyük Tőle.

Szeretettel: Gyuri atya

Budapest, 2024. augusztus 25.