Plébánosi levél 2020 karácsonyára

Kedves Barátaim!
Egy hitoktató megkérdezte a gyerekeket a karácsony utáni első hittanórán, kinek hogy telt a karácsonyi szünet? A gyerekek nagy része sorolta hol, merre jártak: vidéken a nagyszülőknél, külföldön síelni, voltak, akik wellnesseztek egy szállodában. Ezt követően megkérdezte, hogy ki mit kapott karácsonyra. Elég unottan sorolták a különféle ajándékokat, játékokat és édességeket, ruhákat, cipőket stb.
Egy köztudottan szegény sorsú kisfiú csillogó szemekkel mondta: „Én karácsonyfát kaptam.”
Erre kitört a gúnyos nevetés. A hitoktatót annyira meglepte ez a váratlan reakció, hogy hírtelen nem tudta jól kezelni a helyzetet, valamivel próbálta sikertelenül elütni a feszültséget. A kisfiút azonban nem zavarta a dolog, nevetve mondta: „Nekem ez volt a legszebb karácsonyi ajándékom.”
Érdekes beszélgetés lenne abból, ha a hitoktató helyébe képzeljük magunkat:
Mi hogyan kezeltük volna ezt a helyzetet? Mit mondtunk volna a többieknek?

Még érdekesebb lenne arról beszélni, hogy így felnőtt korban Neked mi a legszebb karácsonyi ajándékod, és miért?
A ma reggeli roráté misén (december 23-án) az evangéliumban Szent Lukács leírja, hogy Erzsébet megszüli a gyermekét, a szomszédok és a rokonok együtt örülnek vele. A prédikációmban kifejtettem, hogy mennyire fontos számunkra a család, a barátok, a közösség, hogy karácsonykor nagyon nem szeretnénk egyedül, magányosan ünnepelni.
Most mégis arra bíztatlak, hogy Szenteste délutánján egy 10 percre egyedül vonulj félre imádkozni, hálát adni, egyszerűen együtt lenni az Úrral. Szükségetek van egymásra!!!
Egyszer egy Fülöp-szigetekről érkezett szerzetes háromnapos kommunikációs tréninget tartott. A jelenlévők várták a nagy okosságokat. Majd a külföldről érkezett vendégelőadó a következőt mondta: „Nem szeretnék semmilyen előadást tartani, mert ennek nem látom értelmét. Mindenki kiáll egy-egy pulpitusra és mondja a nagyon okos dolgokat, aztán megtapsolják, és elmegy. Miért tudnék én többet, mint bárki más?
Én most egyszerűen jelen szeretnék lenni. Veletek együtt jelen lenni. Ez a célom.”
Aztán hallgatott. Mindenki megdöbbent. Különösen az, aki szervezte a programot és beszedte a pénzt. Hogyan tegye most már számunkra „eladhatóvá” a kurzust? Elkezdett beszélni, igyekezett provokálni az előadót, de mindhiába. Jó pár óra eltelt, mire mindenki megértette, hogy most csakis ez a magatartása taníthatott minket. Az az ősz hajú ember, a maga szelíd jelenlétével hihetetlen tanítást adott. Mi csak beszélünk-beszélünk, megmutatjuk magunkat, csak éppen nem vagyunk jelen áttetsző módon.
Kívánom ezt a fajta jelenlétet mindnyájatoknak, adjon az Úr békét, testi-lelki gyógyulást az Ő születése!
Sok szeretettel: Gyuri atya
2020. karácsonyán